JANKOVICH Ferenc (Székesfehérvár, 1907. november. 29. – Budapest, 1971. március 9.): költő, író, műfordító.

Dunántúli parasztcsaládban született, apja kőműves volt; mellette kitanulta a szakmát. A budapesti egyetemen, mint az Eötvös-kollégium tagja szerzett magyar–francia szakos tanári diplomát. 1929–1931-ben Párizsban az École Normale Supérieure növendéke, majd 1931-1933 között az École des Langues Orientales magyar tanszékének asszisztense volt. Énekelni tanult a Zeneművészeti Főiskolán. Óraadó tanárként oktatott, 1936-tól 1942-ig a Magyar Dal című lapot szerkesztette. 1945–1950 között a Magyar Országos Tudósító, majd az MTI munkatársa volt, 1945-től 1949-ig a Szabad Szó kulturális rovatában dolgozott. Soós Lászlóval Magvető címmel élő folyóiratot szerkesztett, ezzel járta a vidéket. Baumgarten- (1939, 1943), József Attila- (1955) és Kossuth-díjas (1956) művész.

Korai költeményei festői pannon tájakat, idillikus életképeket mutattak be, életörömtől és játékosságtól kapták fényüket. A természetben és a szerelemben keresett harmóniát. A népi hagyományokat követte, ugyanakkor meg tudta szólaltatni Csokonai játékos könnyedségét és Berzsenyi erejét is. Derűs színeit a társadalmi igazságtalanságok sötétítették el, realisztikus arcképeket formált a robotba görnyedő falusi szegényekről. A háború közeledtével tehetetlen rémületet érzett, a nemzethalál vízióját vetítette verseibe (Október). Életereje és tettvágya mégis a közéleti állásfoglalásban és a nemzeti felelősségvállalásban találta meg feladatát (Szántód partjainál). A parasztság ügyének kötelezte el magát, a népi írómozgalomhoz csatlakozott. A háború után ifjúságának életkedve újult föl, ő írta a népi kollégiumi mozgalom népszerű indulójának szövegét (Sej, a mi lobogónkat). Az ötvenes években neki is el kellett némulnia. Későbbi költészetében a gondolati lírához közeledett. Szelíd derűvel idézte föl ifjúságának élményeit. A modern ember belső válságaival viaskodva az emberi lét nagy kérdéseire kérdezett. Formai és nyelvi műgonddal írott szonettsorozatban (Idők szálltán, 1968) számolt be köznapi tapasztalatairól és fölismeréseiről. 1959-ben adta közre Összegyűjtött verseit, halála után két kötetben (Napkergető, 1971; Holdnéző, 1973) jelentek meg összes költeményei. Különösen a francia irodalom tolmácsolásában ért el eredményeket. Élete derekán bontakozott ki elbeszélő munkássága. Önéletrajzi regényei lírai színekkel mutatták be életét gyermekkorától a második világháború végéig. Történelmi regényeiben a romantikus hagyományok követőjének bizonyult, Dunántúli végeken (1951–1960) című trilógiájában a török háborúk mozgalmas csatáit keltette életre. A világverő (1963), A budai napkirály (1965) és A fáklya kilobbant (1968) című regényeiben Mátyás király alakját és korát mutatta be. Színes, romantikus elbeszélő stílusa érvényesült ifjúsági elbeszéléseiben és mesejátékaiban is.

OSZK MEK – Irodalmi Szerkesztőség (Pomogáts Béla szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, Akadémiai Kiadó, 2000)