ALKOTÓK -
TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ |
|
|
TERSÁNSZKY JÓZSI Jenő (Nagybánya, 1888. szeptember 12. – Budapest, 1969. június 11.): író.
Elemi iskoláit (1894–98) és gimnáziumi tanulmányait (1898–1906) szülővárosában végezte. Sokoldalú tehetség: festőművésznek készült, sportversenyeket nyert. Szülei kívánságára 1906–07-ben jegyzőgyakornok Szapáryfalván, 1907–08-ban joggyakornok Nagybányán. 1908-ban beiratkozott az eperjesi jogakadémiára, majd Budapestre ment joghallgatói tervekkel, de tandíját elmulatta, segédmunkás lett. Osvát Ernő felfigyelt tehetségére, 1910-ben a Nyugat közölte Firona című novelláját. 1911-ben megjelent első novelláskötete (A tavasz napja sütötte) a Nyugat könyvtár sorozatában. 1914–15-ben Galíciában, 1915-ben Sveta Maréban, 1916–18-ban az olasz fronton harcolt, 1918. szeptemberben fogságba esett, 1919 augusztusában tért haza. A világháború meghatározó élményforrása, naplót írt, a Nyugat közölte frontról küldött leveleit. 1916-ban megjelent háborús regényét (Viszontlátásra, drága), a kritika – többek közt Ady Endre – elismeréssel fogadta. Tersánszky Józsi Jenő munkát ritkán kapott, sokat nélkülözött, 1921. június 16-án öngyilkosságot kísérelt meg. Ez év szeptember 8-án feleségül vette Molnár Sárit, s megjelent regényciklusának első kötete (Kakuk Marci ifjúsága). 1922. júliustól a Nyugat főmunkatársa; cikkeket, irodalmi és képzőművészeti kritikákat írt a Pesti Naplóba. 1923-ban a Magyar Színház bemutatta első darabját (Szidike; 1930-tól Cigányok címen játsszák). A céda és a szűz (1924) című kisregényéért 1927. decemberben két hónap börtönre ítélték szemérem elleni vétség miatt; 1928. január 6-án szabadult. 1930-ban regös együttesével fellépett a Nyugatbarátok Körének délutánjain, 1932-ben megalakította saját "színházát", a Képeskönyv Kabarét, groteszk, parodisztikus zenés számokkal léptek fel kabarékban, színházakban. Pénzkeresés végett álnéven ponyvákat, detektívtörténeteket írt. 1939-ben fellépett zenehumoristaként, 1940-től a Híd riportere. 1944-ben üldözötteknek nyújtott menedéket. 1945-ben nagy reményeket fűzött az új világhoz. 1947-ben bárokban lépett fel, felújította a Képeskönyv Kabarét, a M. Rádió Gyermekújság rovatának munkatársa lett. 1948-tól évjáradékot kapott. 1950–1954 között kiszorították az irodalmi életből; báb- és mesejátékokat írt. 1955-től újra megjelenhettek könyvei, 1956-tól megindították életműsorozatát is. 1960. október 8-án felesége meghalt; 1965. június 12-én feleségül vette Szántó Margitot. Utolsó éveiben darabjait bemutatták. Többszörös Baumgarten-díjas (1929, 1930, 1931, 1934); Kossuth-díjas (1949).
A század magyar prózájának egyedi, csoportokhoz nem sorolható művelője. Eredeti tehetségére jellemző életfilozófiájának lényege a letörhetetlen életakarat s a lélek derűje, mely az emberi lét tragikus mozzanatait is humorral oldja fel. Novelláiban és regényeiben nem kísérletezett a modernségre jellemző eszköztárral, inkább a mese és a ballada ősi formáira hagyatkozott. Játékosság, nyelvi frissesség, természetélmény, a megkövült szokásrend tabuit szétzúzó életvágy jellemzik már korai novelláit is (Firona, A kis fiú nagy barátai, Makovics úr szivarjai, Tavaszi történet). Újjáteremtette a kisregényt. A fronton írt Viszontlátásra, drága a regényhősök beszéltetésével elért pszichológiai jellemzéssel s az érzelgős stílusra való ironikus rájátszással egy kisvárosba szakadt lengyel úrilány elzüllésének történetén keresztül szembesíti a valóságot a háborúhoz fűzött illúziókkal. A nélkülözés, a kilátástalanság komorabbá tette látását a húszas évek elején. A képmutató, hazug, merev társadalmi erkölcsök által lezüllesztett, jobb sorsra érdemes hősökről írt ekkor a legtöbbet. A Rossz szomszédokat (1921) még terheli a tételesség és a modoros stílus, A Sámsonok (1921) és a Két zöld ász (1921) már az illúziótlan keserűségből kinövő együttérző humánum példázata. A "bukottak" iránti rokonszenve s az egészséges emberi ösztönök álszemérem nélküli ábrázolása rendre vihart kavart konzervatív körökben (A céda és a szűz, 1924; A havasi selyemfiú, 1924; A margarétás dal, 1929). Legnépszerűbb hőséről szóló laza regényfüzérét két évtizedig írta (Kakuk Marci, 1921–1941). A teljes változat 1966-ban jelent meg. Kakuk Marci a társadalmon és törvényein kívül élő figura, derűjével és életszeretetével az író lelki rokona. A hol számítóan gyáva, hol találékonyan eszes, de mindig nagyobb bűnök nélkül élő főhős alakja Tersánszky Józsi Jenő szabadságeszményének és józan kritikai látásának kifejezője. A Legenda a nyúlpaprikásról (1936) a megalázottakban még meglévő emberségről beszél; allegorikus állattörténetei (A szerelmes csóka, 1937; Egy vezérbika emlékirata, 1938) társadalombírálatok is, A félbolond (1947) a művész életforma szabadságáról vall. Regényt írt a nyilas terror idejéről (Harmadik Bandika a vészben, 1947) és Budapest ostromáról (Egy kézikocsi története, 1949), kiadta 1938-ban az 1. világháborúról írt regényét (Egy ceruza története, 1948). Regénye jelent meg a világháborús Galíciáról (Rekőttes, 1963), összegyűjtötte nemzedéktársairól való szatirikus emlékezéseit (Nagy árnyakról bizalmasan, 1962) és önéletrajzi írásait (Életem regényei, 1968), de az 1949 után világról nem volt mondanivalója.
OSZK MEK – Irodalmi Szerkesztőség (N. Pál József szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000) |
|