TAKÁTS Gyula (Tab, 1911. február 4.): költő, író, műfordító.

Felmenői apai ágon módos iparosok és kereskedők, anyagi ágon földbirtokosok; édesapja tanár volt. Takáts Gyula 1929-ben érettségizett Kaposváron, 1929–1934-ben a pécsi egyetemen tanult. 1931–1932-ben Grazban hallgatott egyetemi előadásokat. 1934-ben bölcsészdoktorátust szerzett, értekezésének címe: A somogyi Nagyberek (1934). Közben festeni tanult. 1937-ben csatlakozott a Márciusi Fronthoz; Finnországban tett tanulmányutat. A kaposvári felsőkereskedelmi iskola, majd gimnázium tanára, 1939–1940-ben a munkácsi gimnáziumban, majd 1947-ig ismét Kaposvárott tanított. 1948-ban a római Magyar Intézet ösztöndíjasa volt. 1949–1971 között a kaposvári múzeum igazgatója, majd a Somogy megyei múzeumi igazgatóság vezetője. 1971-ben ment nyugdíjba. 1976-tól a Somogy szerkesztőbizottságának tagja, majd a lap főmunkatársa. 1985-től a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság elnöke, 1992-ben a Széchenyi Akadémia alapító tagja volt. 1941-ben Baumgarten-díjat, 1960-ban és 1971-ben József Attila-díjat, 1985-ben Déry Tibor-jutalmat, 1991-ben Kossuth-díjat kapott.

Első verseit a dunántúli táj szelíd szépsége ihlette, otthonát a falusi örömök idilli világában találta meg. Életöröm és harmóniavágy alakította költői magatartását, Horatius bölcs tanácsait követte. Dunántúli élményei a klasszikus európai és magyar hagyományok birtokbavételével egészültek ki. Nyelve egyesítette a festői realizmust és a mitologikus költői távlatot. Később költészetét keserűség, elégedetlenség színezte. Az ország szociális gondjai politikai indulatot ébresztettek benne, elutasította a konzervatív társadalmi berendezkedést és a háborút. A népi mozgalom eszméit fogadta el, törekvéseit fejezte ki. 1945 utáni költészete harmonikus életmódjának állandóságát igazolta. Valóságos, egyszersmind álomszerű képekben festette le a természeti életet (Angyali követ, Fakutyán, fényben), bizalommal szólt az emberiség sorsáról (Az emberekhez). Bensőséges költőiséggel idézte a dunántúli hagyományokat (Niklai elégia). Az ötvenes években hallgatni kényszerült. Az emberekhez (1955) c. válogatott verseskötetével tért vissza az irodalmi életbe. Vízitükör (1955) című könyvét Egry József rajzaival jelentette meg. Versek sorában állított emléket a Dunántúl természeti szépségének, kulturális és történeti örökségének. A köznapok világából merítette a humánus rendbe szervezett élet érzékletes képeit (Sziklából kihajló, Átsugárzik és ragyogva), Görögországi utazása (1967) nyomán tágult világképe, és mélyült életbölcselete (Knósszosz romjain, Delphi felé). A történelem építő és romboló hatalmával találkozva az emberiség múltján és jövőjén elmélkedett (Még nagyobb, A Heszperidák kertjén innen). Békét és derűt a hazai tájban, a Balaton mellett talált (Fordított torony, A forrás). Regényeiben és elbeszéléseiben a dunántúli életet, a dunántúli polgárság történelmi útját mutatta be. Népszerűek ifjúsági regényei is. Tanulmányai és esszéi a magyar irodalom és művészet klasszikus hagyományairól, elsősorban Berzsenyi Dániel és Csokonai Vitéz Mihály szellemi örökségéről, valamint a Nyugat költőiről adtak személyes képet.

OSZK MEK – Irodalmi Szerkesztőség (Pomogáts Béla szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, Akadémiai Kiadó, 2000)