SZENTKUTHY Miklós ; Pfisterer (Budapest, 1908. június 2. – Budapest, 1988. július 18.): író, esszéíró, műfordító.

1926-ban Budapesten érettségizett. 1931-ben a budapesti egyetemen angol–francia szakot végzett, és Realitás és irrealitás viszonya Ben Jonson klasszikus naturalizmusában című értekezésével szerzett doktori fokozatot. 1926-ban szüleivel, a szentév alkalmából Olaszországban járt, 1928-ban édesapjával tett európai körutat. 1931–32-ben A Jakab-kori angol irodalom című magántanári értekezésén dolgozott Angliában ösztöndíjasként. 1932-től a Madách Gimnáziumban tanított. 1936-ban a Magyar Külügyi Társaság pályadíjával Genfben járt. 1939-től az óbudai Árpád Gimnázium tanára, közben mint turista bejárta az európai országokat. 1948-ban Baumgarten-díjat kapott, s ösztöndíjasként egy esztendőt töltött Angliában. 1949-1958 között közgazdasági technikumban tanított. Ezután írásaiból élt. 1977-ben József Attila-, 1982-ben Füst Milán-, 1984-ben Déry Tibor-, 1988-ban Kossuth-díjat kapott.

Irodalmunk magányos jelenségei közé tartozik, az irodalmi életben alig vett részt. Hatalmas irodalmi, filozófiai és művelődéstörténeti műveltség birtokában dolgozott. Egyformán hatott életművére a korai reneszánsz (Rabelais), a barokk művészet és a modern formakereső elbeszélő irodalom (Joyce). Prae (1934) című regénye egy lehetséges regény előkészületeiről számolt be. Szellemi élményeiről adott számot, elméleteket és olvasmányokat, közöttük nem létező könyveket ismertetett. A modern Európa válságában tájékozódni próbáló magányos értelmiségi közérzetéről adott ironikus beszámolót. Műve csak áttételesen nevezhető "regénynek": a cselekményt és a szerkezetet laza gondolati és nyelvi társítások helyettesítették. Hasonló törekvéseket mutattak Az egyetlen metafora felé (1935) és Fejezet a szerelemről (1936) című regényei. Csaknem fél évszázadot töltött el legnagyobb írói vállalkozásának, a Szent Orpheus breviáriumának munkálataival. Hőse, Orpheus, maga az emberi szellem, "a valóság titkai közt bolyongó emberi agy". Elvonatkoztatott emberi lény, alászáll a létezésbe, a történelembe és a kultúrába, s különböző változatokban éli át az emberiség tapasztalatait, szenvedéseit és kalandjait. Különféle történelmi korokban és színhelyeken játszódik: a kora középkori Rómában, a reneszánsz Angliában, a barokk spanyol udvarban; a történelmi környezetnek azonban pusztán festői szerepe van. Az Orpheus-történeteknek nincs határozott cselekményük, megszüntetik a regényidőt, és elutasítják a történetiséget. Írójuk kételkedik a történelmi haladásban, s a festői jelenetek,a képtelen helyzetek révén agnosztikus filozófiáját fejezi ki. Hasonló kételyekről tanúskodnak Burgundi krónika (1959), Hitvita és nászinduló, Wittenberg, Bizánc, (1960) valamint A megszabadított Jeruzsálem (1965) című történelmi regényei. A vallásháborúk és keresztes hadjáratok minden logikát nélkülöző, festői kavargását, érdekek, ideológiák és indulatok féktelen küzdelmét mutatta be. Meggyőződése szerint a történelmet irracionális erők mozgatják, a múltban búvárkodó írónak azonban részvéttel kell ábrázolnia az emberi szenvedéseket. A mostoha történelmi környezettel szemben álló emberi személyiség alakulását vizsgálta művészregényeiben, amelyek egyszersmind a szerző önarcképének változatai. Divertimento (1957) című regényében Mozartot nem a hangversenytermek legendás hőseként, hanem mint töprengő és lázadó művészt mutatta be. Hasonló történelemszemlélet érvényesült Doktor Haydn (1959), Arc és álarc (Goethe életregénye, 1962), Saturnus fia (Dürer életregénye, 1966) és Händel (1967) című munkáiban. Angyali Gigi! (1966) című novelláskötetében a hazai művészetértelmiség életének szellemes karikatúráját adta. Iniciálék és ámenek (1987) című kötetében elbeszéléseket, hangjátékokat gyűjtött össze. Frivolitások és hitvallások (1988) című interjúkötetében életének történetét beszélte el. Cicero vándorévei (1990) című regényét még 1945-ben írta, az ókori szónok élettörténetének felidézésével saját háborús tapasztalatait érzékeltette. Irodalmi tanulmányaiban és esszéiben, gyakran polémikus szenvedéllyel, az európai irodalom nagy alkotó egyéniségeiről készített személyes értelmű rajzot. Maupassant egy mai író szemével (1968) című könyvében a francia író munkásságáról újszerű képet adott. Főként angol írók (Swift, Sterne, Austen, Dickens és Joyce) műveit tolmácsolta.

OSZK MEK – Irodalmi Szerkesztőség (Pomogáts Béla szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)