BEVEZETŐ
ALKOTÓK

GALÉRIÁK
... ... ... ... fotók
... ... ... ... címlapok
... ... ... ... kéziratok
... ... ... ... első kiadások
... ... ... ... egyéb
HANGANYAGOK
... ... ... ... szerzők hangjai
... ... ... ... mondott vers
... ... ... ... zenés vers

SZAKIRODALOM
... ... ... ... a Nyugatról
... ... ... ... monográfiák
... ... ... ... tanulmányok
... ... ... ... kronológia

NYUGAT 100 események
... ... ... ... PIM
... ... ... ... OSZK
... ... ... ... MTV
... ... ... ... egyéb
ÚJDONSÁGOK

CÍMLAP

   
   

MŰVEK

VÁLOGATOTT ÉS SZERKESZTETT BIBLIOGRÁFIA

- a szerkesztés folyamatban -

 

 

 
ALKOTÓK - SZEMLÉR FERENC
monográfiák - tanulmányok  

SZEMLÉR Ferenc (Székelyudvarhely, 1906. április 3. Bukarest, 1978. január 9.): költő, író, műfordító, kritikus.

Szemlér Ferenc (18711938) fia, Lendvay Éva apja. 191216-ban szülővárosának gimnáziumában tanult, az 1916. évi román betörés elől szüleivel Székesfehérvárra menekült. 191723-ban a brassói gimnázium tanulója volt. 1923-tól a bukaresti egyetem jogi karán tanult. 1930-tól 1948-ig Brassóban ügyvéd és mellékesen újságíró volt. 1923-ban jelentek meg első versei, írásai. Az Új arcvonal (1931) és az Új erdélyi antológia (1937) című kötetek munkatársa volt. A marosvécsi Helikon írói közé tartozott, ugyanakkor részt vett a fiatal írók mozgalmaiban. 1938-ban társával megalakította az Erdélyi Enciklopédia kiadót.

A Nyugatban a harmincas évektől publikált. Hozzászólt a lap Mit tegyen az író a háborúval szemben? (193435) és az Egységes magyarság (19401941) című körkérdéseihez.

1937-ben részt vett a Vásárhelyi Találkozón. 194446-ban Brassóban szerkesztette a Magyar Népi Szövetség Népi Egység című napilapját. 1948-tól Bukarestben, 1953-tól ismét Brassóban élt, az Igaz Szó szerkesztője volt. 1956-ban végleg Bukarestbe költözött. Mint a román írószövetség titkára dolgozott, az Utunk és a Művelődés szerkesztőbizottsági tagja volt. 1942-ben Baumgarten-díjat, 1953-ban Állami Díjat kapott.

A „második” erdélyi magyar nemzedékhez hasonlóan már természetes közegének érezte a kisebbségi sorsot, verseiben és prózai munkáiban ennek a fiatal generációnak az érzésvilágát és útkeresését fejezte ki. Nyugatos nemzedéktársaihoz hasonlóan a természetben keresett menedéket, ugyanakkor öntudatos városlakóként adott számot urbánus élményeiről, a technikai civilizáció eredményeiről, korszerű természettudományos ismereteiről. Költői nyelvére az expresszionizmus hatott, a szabadverses kifejezést Walt Whitman költészete nyomán sajátította el. A 30-as években a klasszikus eszményekhez fordult, a háborús konfliktusok, az új barbárság által veszélyeztetett erkölcsi és kulturális érdekek védelmét vállalta, és mint formaművész a klasszicizáló törekvésekhez csatlakozott. Más csillagon (Kolozsvár, 1939) című önéletrajzi regényében a bukaresti egyetemen tanuló magyar diákok tapasztalatairól számolt be. A háborús években a dél-erdélyi magyar értelmiség történelmi félelmeinek adott hangot, és minthogy neki is az volt a véleménye, hogy az erdélyi magyarság a baloldali fordulat következtében menekült meg a súlyosabb üldöztetésektől, őszinte hittel állt a kommunista kormányzat mellé. Ez a szándék éveken át sematizmussal terhelte meg költészetét. Az 1960-as évektől verseiben elsősorban ifjúságának emlékeit idézte fel, az erdélyi táj szépségét festette, kulturális élményeiről beszélt, s hangot adott az erdélyi magyarság súlyos közösségi tapasztalatainak is. Általában elégikus érzéssel adott számot az öregedés fájdalmairól, szorongásairól. Megújult elbeszélő művészete is. A mirigy esztendeje (Bukarest, 1969) című történelmi regényében a 18. századi Brassó életének hiteles rajzában figyelmeztet a kisebbségi értelmiség feladataira. Udvarhelyi Odüsszeia (Bukarest, 1971) című regényében pedig gyermekkorának világát idézte fel. T. S. Eliot, Tudor Arghezi, Vasile Alecsandri műveit, valamint modern román és német költőket tolmácsolt.

OSZK MEK Irodalmi Szerkesztőség (Pomogáts Béla szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, Akadémiai Kiadó, 2000)