NÉMETH László (Nagybánya, 1901. április 18. - Budapest, 1975. március 3.): Író, esszéista, műfordító.

Apja Németh József (1873-1946) tanár, anyja Gaál Vilma (1879-1957), tisztviselő család gyermeke. 1904-ben Szolnokra, 1905-ben Budapestre költöztek. Németh László szemléletére mélyen hatott a "választott szülőföld", apjának szilasbalhási (mezőszilasi) parasztbirtokos rokonsága. Középiskolai tanulmányait a Bulyovszky utcai Kemény Zsigmond, az utolsó két osztályt a budai Toldy Ferenc Főreáliskolában végezte. A Tanácsköztársaság idején iskolabizalmi, a május elsejei ünnepség szónoka, ezért fegyelmi elé állították. 1919-ben, érettségi után magyar-francia szakos bölcsész volt, 1920 tavaszán azonban átiratkozott az orvoskarra. 1925-ben elvégezte az egyetemet, a Szent János Kórház cselédkönyves orvosa lett; házasságot kötött Démusz Ellával (1905-1989), Démusz János vendéglős lányával. A Nyugat karácsonyi számában megjelent pályadíjnyertes novellája, a Horváthné meghal. Fogorvosi rendelőt nyitott. 1926-ban megjelent első tanulmánya (Móricz Zsigmond, Protestáns Szemle). 1927-ben a Napkelet munkatársa. 1928-ban meghatározó szellemi élménye olasz- és franciaországi útja. 1929-ben a Napkeletben jelent meg első regénye (Emberi színjáték). Babits barátságába fogadta, Németh László a Nyugat vezérkritikusa lett. 1930-ban Baumgarten-díjat kapott; díját azonban - Hatvany Lajos támadása miatt - visszaadta. 1931-ben kiegészítő érettségit tett görögből, rövid ideig görög szakos bölcsészhallgató volt. Iskolaorvossá nevezték ki. 1931. november 29-én közreműködött a népi írók debreceni estjén. 1932-ben szakított Babitscsal és a Nyugattal; szeptember 26-án kiadta egyszemélyes folyóiratát, a Tanút. 1933-ban Nagy Károly (Debrecen) kiadta első könyvét, tanulmánykötetét (Ortega és Pirandello). 1934-ben Fülep Lajossal és Gulyás Pállal megindította a Választ; a Rádióban az irodalmi osztály vezetője, a Magyarország cikkírója lett. 1935-ben csatlakozott az Új Szellemi Front reformmozgalmához; a Sziget című folyóirat és a Magyarságtudomány munkatársa. Keresztury Dezsővel, Boldizsár Ivánnal és Szabó Zoltánnal romániai tanulmányúton vett részt. 1938. március 30-án a Nemzeti kamaraszínházában volt első színházi bemutatója (Villámfénynél).1939-ben megjelent a Kisebbségben. A háborús években a Kelet Népének, Zilahy Hídjának és a Magyar Csillagnak a munkatársa. 1940-ben Törökvész utcai villáját felajánlotta a magyar írók népfőiskolája számára. Tanulmányait A minőség forradalma címmel gyűjtötte kötetbe. 1943-ban iskolaorvosként nyugdíjba vonult, nyárra a debreceni Bocskai-kertbe költözött. Augusztus 25-én a szárszói konferencia egyik előadója volt. A főváros ostromát családjával Illyés Gyuláék rózsadombi házának és a Sarolta-intézetnek a pincéjében vészelte át. 1945. márciusban Püski Sándor hívására Békésre költöztek. Ősztől 1948. decemberig a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor református gimnázium óraadó tanára. A Nemzeti Parasztpárt számára elkészítette A tanügy rendezése című füzetét. Illyéssel a Népi Művelődési Intézet szellemi irányítója, a Válasz munkatársa. 1947-ben megjelent Iszony című regénye, 1948-ban pedig első műfordítása, Thornton Wilder Caesarja. Az ötvenes években némaságra volt ítélve, csak műfordításai jelenhettek meg. 1951-ben Tolsztoj Anna Kareninájának fordításáért József Attila-díjjal tüntették ki. 1954-ben súlyosan megbetegedett; betegségéről vezetett naplóját, önmegfigyeléseit adta ki Levelek a hipertóniáról címmel. Galilei című drámáját 1956. október 20-án mutatta be a Katona József Színház. November 2-án a szocializmus valódi értékeinek átmentésére figyelmeztetett (Emelkedő nemzet). 1957-ben Kossuth-díjat kapott, összegét a vásárhelyi gimnázium könyvtárának ajándékozta. 1959-ben látogatást tett a Szovjetunióban; élményeiből írta Utazás című drámáját. Utolsó alkotói korszakában Sajkódon rendezte be írói műhelyét. Szaporodtak a munkásságát elismerő gesztusok; 1961-ben a Munka Érdemrend arany fokozatával, 1965-ben Herder-díjjal, 1968-ban Batsányi-díjjal és "A megbecsülés jele" elnevezésű szovjet kitüntetéssel jutalmazták. 1969-ben a Magvető és a Szépirodalmi Könyvkiadó megindította életműkiadását. 1970-ben Hódmezővásárhelyen és Szegeden rendezték meg utolsó drámájának, Az írás ördögének bemutatóját. Agyvérzés vetett véget pályájának.

Életműve négy alapforma: tanulmány, regény, dráma és önéletírás rendszere. Értekező prózájának három műfaja és korszaka: a kritika, az esszé és a tanulmány. Mint kritikus "a véleményalkotás művészetét" elfogulatlan értékszemlélettel, az impresszionisztikus és filozofikus módszerek egybekapcsolásával, a műalkotás lélektani gyökereinek és esztétikai jegyeinek együttes kutatásával gyakorolta (Készülődés, 1941). Az esszéíró a tárgykört az irodalmon túli területekre (történelemre, tudományra, ideológiára, pedagógiára) is kiterjesztette. Belső dialógusokban az objektivitás igényét a feladatvállalás erkölcsi elszántságával és a szellem játékos működésével kötötte össze: Ady személyességét és Babits tárgyiasságát vonta szintézisbe (A minőség forradalma, 1940). A tanulmányszerző ereje a kettős megközelítés: a strukturális és történeti elemzés egymásra vetítése. Eleinte inkább a portré, 1945 után a tudománytörténet vonzotta (Berzsenyi, 1938; Szekfű Gyula, 1940; Széchenyi, 1942; Sajkódi esték, 1961). Regényeiben a realizmus klasszikus hagyományát a gide-i, prousti modern tudatregény esztétikájával keresztezte. Fő problémájuk az emberidegenség és szolgálaterkölcs ütközése és feloldási kísérlete. Az egyik változat az "üdvtörténet" a fejlődésregény foglalatában, középpontban a "szent", a "hős" alakjával (Emberi színjáték, 1944; Utolsó kísérlet, 1969; Égető Eszter, 1956). A másik típus a "lélekmonódia", mely a világból kiszigetelődő ember, a "szörnyeteg" belső állapotrajzára, szoborszerű jellemére összpontosít (Gyász, 1935; Iszony, 1947). Az Irgalomban (1965) e két irány egybefonódik. Műfaji tekintetben mindegyik a társadalmi, lélektani, mitológiai és lírai regény határesete. A dráma Németh László számára kelepcehelyzetekben a katarzis esélye, a válság öntisztulása. A "tragédia halálának" századában az ember méltóságát a küzdelem heroizmusának ábrázolásával perli vissza. Követi a klasszikus görög dráma lényegre szorítottságát, de a végzetet az embertermészettel azonosítva humanizálja. Színpadi alkotásait a sorsvállaló ideaember középpontba állítása, a nemzeti és általános emberi problémák iránti érzékenység és az eszmékből fejlődő szenvedély magas hőfoka jellemzi. Társadalmi drámáiban a szociális bűntudat és édenalapító törekvés összeütközését, a cselekvési lehetőségeitől megfosztott, a családi "jó érzések hínárjában" vergődő értelmiségi ember vívódását jelenetezi (Villámfénynél, 1936; Papucshős, 1934; Mathiász-panzió, 1940-45; Szörnyeget, 1953; Nagy család, 1962-64). Történelmi drámáiban az igazságkereső hőst állítja szembe korának kicsinyességével, értetlenségével, valamint önnön emberi gyengeségével, s a "bukva győző hős" sorsában egyszerre ábrázolja az eszme diadalát és hordozójának megtöretését (VII. Gergely, 1939; Széchenyi, 1946; Galilei, 1953; Az áruló, 1954; A két Bolyai, 1961; Gandhi halála, 1963). Az önéletírás az alkotói számvetés műfaja, amely korszakváltás idején virágzik. Németh László a két világirodalom irányát egyezteti: az ágostoni-rousseau-i vallomásosságot és a goethei önszemlélet elemző tárgyilagosságát (Ember és szerep, 1934; Magam helyett, 1943).

Németh László a 20. századi magyar próza megújítója s különösképp az esszében és regényben európai szintű művelője.

OSZK MEK - Irodalmi Szerkesztőség (Grezsa Ferenc szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, Akadémiai Kiadó, 2000)