BEVEZETŐ
ALKOTÓK

GALÉRIÁK
... ... ... ... fotók
... ... ... ... címlapok
... ... ... ... kéziratok
... ... ... ... első kiadások
... ... ... ... egyéb
HANGANYAGOK
... ... ... ... szerzők hangjai
... ... ... ... mondott vers
... ... ... ... zenés vers

SZAKIRODALOM
... ... ... ... a Nyugatról
... ... ... ... monográfiák
... ... ... ... tanulmányok
... ... ... ... kronológia

NYUGAT 100 események
... ... ... ... PIM
... ... ... ... OSZK
... ... ... ... MTV
... ... ... ... egyéb
ÚJDONSÁGOK

CÍMLAP

   

MŰVEK


A MEK állományában: művei I róla szóló

VÁLOGATOTT ÉS SZERKESZTETT BIBLIOGRÁFIA

- a szerkesztés folyamatban -

 

 

 

 
ALKOTÓK - MÓRICZ ZSIGMOND
monográfiák - tanulmányok  

MÓRICZ Zsigmond (Tiszacsécse, 1879. július 2. - Budapest, 1942. szeptember 5.): Író, szerkesztő.

Apja, Móricz Bálint (1851-1919) földműves, építési vállalkozó; anyja, Pallagi Erzsébet (1859-1924) református lelkészi családból származott; öccse Móricz Miklós, leánya Móricz Lili és Móricz Virág. Elemi iskolába 1886-87-ben Istvándiban, 1887-90-ben Prügyön járt. A gimnáziumot 1891-94-ben Debrecenben, 1894-96-ban Sárospatakon, 1897-99-ben Kisújszálláson végezte. 1899-1900-ban református teológiát, majd jogot tanult Debrecenben, a Debreczeni Hírlap segédszerkesztője volt. A Debreczeni Ellenőr novelláját (A bécsi bútor), a Kisújszállás és Vidéke versét közölte. 1900 októberében Budapestre költözött, jogot, majd bölcsészetet tanult, de tanári szakvizsgát nem tett. 1902-ben óraadó tanár a kisújszállási gimnáziumban, tisztviselő a kultuszminisztériumban, majd a Központi Statisztikai Hivatalban. 1903-1909 között Az Újság című napilap munkatársa. 1903-06-ban öt alkalommal vett részt népköltési gyűjtőúton Szatmár megyében, meséket, dalokat gyűjtött, a közben szerzett társadalmi tapasztalatok nagy hatással voltak írói fejlődésére. 1905-ben házasságot kötött Holics Eugéniával (Janka). 1907-ben az Országos Monográfia Vállalat segédszerkesztője, Szatmár megye monográfiáján dolgozott. 1908-ban megjelent Erdő-mező világa című állatmese-gyűjteménye és Hét krajcár című novellája a Nyugatban. 1909-ban közzétette első novelláskötetét (Hét krajcár), Ady üdvözölte, barátságuk szellemi szövetséggé vált. A Nemzeti Színház bemutatta Sári bíró (1910) című színművét. Az új magyar irodalom elismert alakja lett, felfogására a plebejus forradalmisággal színezett politikai radikalizmus a jellemző. 1915-ben haditudósítóként járta a frontot, riportokat írt, de háborús illúziói hamar eltűntek. Üdvözölte a polgári demokratikus forradalmat, 1918. december 1-jétől a megalakuló Vörösmarty Akadémia alelnöke, 1919. jan.-ban a Kisfaludy Társaság tagja lett; január 29-én Adyt búcsúztatta, februárban megírta A földtörvény kiskátéját. Kezdetben reményeket fűzött a Tanácsköztársasághoz, hadijelentéseket írt, füzetet a somogyi földműves-szövetkezetekről, több lap (Világszabadság, Vörös Lobogó, Fáklya stb.) munkatársa, tagja az írói direktóriumnak. A kommün bukása után zaklatták, kizárták a Kisfaludy Társaságból, írásait egy ideig csak a Nyugat és az Est-lapok közölték, színdarabjait nem játszották. 1925-ben felesége öngyilkos lett. 1926-ban házasságot kötött Simonyi Mária (1888-1959) színésznővel. 1927-től több felvidéki előadókörúton járt, megismerkedett az ottani magyar fiatalság radikális nézeteivel, 1931. márciusban erről cikket írt a Nyugatban, ezért több megye és a főváros konzervatív körei hazafiatlansággal vádolták. 1929 decembere és 1933 februárja között Babitscsal közösen szerkesztette a Nyugatot; Móricz Zsigmondé volt a prózarovat; a folyóiratot igyekezett a "nemzeti koncentráció" orgánumává tenni, megszervezte a Nyugat-barátok Körét, könyvsorozatot tervezett, járta az országot, erdélyi, felvidéki, vajdasági, amerikai magyar szerzők írásait közölte, felkarolta az autodidakta paraszttehetségeket. 1932-ben fiatal íróktól adott ki prózaantológiát (Mai dekameron), 1933-ban az Írók Gazdasági Egyesülete (IGE) elnökévé választották. Írói szemléletmódjára ekkor az induló, őt szellemi ősnek elismerő népi mozgalom volt legnagyobb hatással, megerősödött paraszti demokratizmusa. 1936-ban megismerkedett Littkei Erzsébettel (Csibe, 1915-1971), több írásának modelljével. 1937-ben felbomlott házassága, Leányfalura költözött. 1940-ben Magvető címmel magyar irodalmi antológiát adott ki, népszerűsítési céllal átírta Kemény Zsigmond (A rajongók) és Tolnai Lajos (A nemes vér) regényét. 1939. decemberben Szabó Páltól átvette és szerkesztette a Kelet Népét. 1932-ben Rothermere-díjat kapott.

A 19. századi realista prózaírói hagyomány folytatója és megújítója, kezdetben még nehezen szakadt el Jókai és Mikszáth anekdotázó, a kritikai felfogást néhol idillbe ágyazó látásmódjától. Igazi hangját novelláiban találta meg. Új tartalommal töltötte meg a hagyományos novellaformát, egyedi alakteremtés, pontos lélekrajz, a cselekményvezetésben megmutatkozó drámai helyzet jellemzi írásait (Hét krajcár, Bent a kupéban, Judit és Eszter, Tragédia). Az irodalmat etikai tettként, a társadalom forradalmi átalakításáért küzdő eszközként fogta fel; a paraszt Móricz Zsigmond műveiben vált az irodalom alanyává. Anekdotára hajló, idillizáló látását még őrzi egy ideig (Sári bíró, 1909; Harmatos rózsa, 1912; Kerek Ferkó, 1913), de első jelentős regényében (Sárarany, 1911) már a forradalomra megérett, de a forradalmi változásra képtelen, megrekedt magyar társadalom értéket pusztító voltáról beszél a naturalizmusra is emlékeztető jegyekkel. Az Isten háta mögött (1911) a kisváros sivár, lelkeket rontó, az értelmes élet lehetőségét megfojtó világáról ad számot. A háború embertelensége és a borzalmakon túlnövő életakarat a témája ekkori novelláinak (A tűznek nem szabad kialudni, 1916; Szegény emberek, 1917), A fáklya (1917) az 1910-es ököritói tűzvész regénybe emelésével lett a hivatástudatba belerokkanó "magyar messiások" országának vádló modellje. A forradalom bukása, a Tanácsköztársaságban való csalódás, az országvesztés s a meghurcoltatások okozta megrendültségről és fájdalomról szólnak tépett ritmikájú szabadversei (Misanthrop, Magyar fa, Éjféli görcsök) és legszemélyesebb lírai vallomása, a Légy jó mindhalálig (1920) példázata. A 17. századi Erdély tablóját adja történelmi trilógiájában (Tündérkert, 1922; A nagy fejedelem, 1935; A nap árnyéka, 1935). Bár írói látása az évek folyamán módosult, a regényt eggyé fogja a tájnyelvi és történeti adatokból rekonstruált, a történeti hitelesség illúzióját keltő nyelvezet és a történetfilozófiai szemlélet. Báthory Gábor és Bethlen Gábor alakjának ütköztetésében a tökélyt álmodó forradalmiság és a lehetségesre figyelő józanság egyensúlyára figyelmeztet, megalkotva egy letiport kis ország túlélési és gyarapodási esélyének példázatát. Magánéleti válságának mélypontján született a szegénységet és a társadalmi korlátokat is legyőző szerelemről valló Pillangó (1925) című idill. A gondolkodásmódján, életformáján változtatni nem tudó, szerepét vesztett történelmi középosztályhoz fűzött illúziókkal való leszámolás dzsentriregényeinek központi gondolata. A Kivilágos-kivirradtig (1926) és az Úri muri (1928) még némi rezignációval tekint az önpusztító "magyar sorsot" példázó alakokra, a detektívregény formáját öltő Forró mezők (1929) és az önéletrajzi gyökerű Forr a bor (1931) már kegyetlenebb tónusú, a Rokonok (1932) szerint pedig menthetetlen az a társadalom, melyet megkövült, hazug viszonyok hálóznak be. Az induló népi mozgalom és Móricz Zsigmond közeledésének jegyében telt el az író utolsó évtizede. E szemléleti alakulásnak az eredménye a balladisztikus tömörségű, drámai szerkesztésű Barbárok (1932) című kötet címadó novellája és A boldog ember (1935) című regénye, amelyben Joó György önvallomása a magyar parasztság értékőrző és értékteremtő erejének költői eposzává válik. A rab oroszlán (1936) és a magánéleti kudarc nyomán született Míg új a szerelem (1938) kitérő a pályán, az Életem regénye (1939) viszont líra és szociográfia összeforrasztásával gyermekkorának világát idézve fogalmazta meg hivatástudatát. A Csibe-novellák világából kinőtt Árvácska (1941) című regénye hittétel a kitaszítottak mellett; betyárregényeiben (Betyár, 1937; Rózsa Sándor a lovát ugratja, 1941; Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét, 1942) a társadalmon kívüli hősök főszereplővé emelésével, forradalmi változtatásigényéről és az országot a háborútól féltő ember függetlenségvágyáról ad számot. Móricz Zsigmond egész életében próbálkozott a színpaddal. Bornemisza Péter Szophoklész-fordítása nyomán megírta a Magyar Elektrát (1931), eredeti művekkel (Sári bíró, 1910; Búzakalász, 1924) és saját regényeinek adaptációjával (Úri muri, 1928; Rokonok, 1934) kísérletezett, váltakozó sikerrel. Terjedelme, színvonala és dokumentumértéke miatt fontos publicisztikai és tanulmányírói munkássága. Rippl-Rónai József portréi, Medgyessy Ferenc Móricz Zsigmond-szobrai és Varga Imrének a tiszacsécsei szülőház előtt álló egész alakos szobra örökítették meg. Móricz Zsigmond leánya, Móricz Lili Móricz Zsigmond-díjat alapított, amelyet 1987-től évenként ítélnek oda kiemelkedő irodalomtörténészi teljesítményekért.

OSZK MEK - Irodalmi Szerkesztőség (N. Pál József szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, Akadémiai Kiadó, 2000)