KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE Emil (Kolozsvár, 1907. január 15. – Budapest, 1992. május 11.): író, kritikus, műfordító.

Francia eredetű erdélyi családban született, apja Grandpierre Emil kolozsvári törvényszéki bíró, az erdélyi Magyar Párt elnöke. Kolozsvári Grandpierre Emil a kolozsvári református kollégiumban tanult, 1924-ben családjával Budapestre költözött. A budapesti egyetem jogi, majd bölcsészkarán folytatta tanulmányait, azonban nem fejezte be. Colmarban tanult tovább az ottani textilipari főiskolán. Hazatérve 1928-ban a pécsi egyetem bölcsészkarára iratkozott be, ott végzett olasz-francia és filozófia szakon. Doktori értekezését Pirandellóról írta. Nem kapott tanári állást; a Statisztikai Hivatalban, majd egyidejűleg az Iparművészeti Iskolában, a Kisebbségtudományi Intézetben, ahol erdélyi ügyekkel foglalkozott, és a Népies Irodalmi Társaságnál dolgozott, ez utóbbi helyen a román sajtóról készített szemlét. Első regénye, A rosta 1931-ben az Erdélyi Szépmíves Céhnél jelent meg. A Nyugat, a Magyar Csillag és az Erdélyi Helikon közölte írásait. Ezután rövid ideig a rádió dramaturgiai osztályán, majd 1941–44-ben a Franklin Kiadó lektoraként kapott munkát. A 2. világháborúban katona volt, hadapród őrmesteri rangot ért el, szovjet hadifogságba került. Hazatérve 1947–49-ben a Magyarok szerkesztője, 1946–49-ben a rádió irodalmi osztályának vezetője, majd helyettes műsorigazgatója volt. Szervezőmunkájával és irodalmi publicisztikájával fontos szerepet töltött be az irodalmi életben. 1949-ben elbocsátották állásából, 1950-ben a Hungária Kiadó, majd a Szépirodalmi Kiadó lektora lett. 1951 után írásaiból élt, ezek a Kortársban, az Új Írásban és a Jelenkorban láttak napvilágot, életműsorozatát a Magvető Kiadó adta közre. 1944-ben Baumgarten-, 1964-ben és 1975-ben József Attila-, 1980-ban Kossuth-díjat kapott.

A rosta (1931) című regényében a háború utáni erdélyi nemzedékváltás lázadó hangulatú krónikáját írta meg. Annak a fiatal értelmiségi generációnak a törekvéseiről számolt be, amely korszerűbb tájékozódással készült felváltani az elődök konzervativizmusát. Dr. Csibráky szerelmei (1934) és A nagy ember (1938) című regényei a hivatalnok fiatalság egy-egy kártékony típusát keltették életre, a tehetetlenséget és a törtetést leplezték le a szatíra eszközeivel. Alvajárók (1938) és A sárgavirágos leány (1940) című műveiben az álomszerű, szürrealisztikus elbeszélésmódra tett kísérletet. Tegnap (1942) című önéletrajzi regényében a magyar "középosztály" hamis ideáljait és kártékony magatartásmódját bírálta. Valóságos kórképet rajzolt, kommentárokkal, esszészerű fejtegetésekkel egészítette ki az epikus anyagot. Része volt a modern esszéregény hazai kialakításában. Szabadság (1945) című önéletrajzi könyvében elemezte ifjúságának intellektuális és érzelmi történetét. A Mérlegen (1950) a magyar polgárság átfogó tablója, benne azonban az 50-es évek irodalomszemléletét próbálta érvényesíteni. Az irodalompolitika Kolozsvári Grandpierre Emil munkásságát is korlátok közé szorította, népmese-feldolgozásokkal, ifjúsági regénnyel, valamint anekdotagyűjteménnyel (Elmés mulatságok, 1955) lépett fel. A csillagszemű (1953) című történelmi pikareszk regényében rokonszenves és emlékezetes népi hőst alkotott. Írói munkássága az 50-es évek végétől teljesedett ki ismét. A boldogtalanság művészete (1958) című regényében iróniával leplezte le egy "magyar parlagi Don Juan" kalandjait. A szerelmi kalandregény társadalmi szatírává kerekedett, a magyar hivatalnok értelmiség korszerűtlen magatartását ábrázolta. Általában az átalakuló hazai élet erkölcsi kérdéseivel foglalkozott, és mélyebb társadalombírálatot adó regénye (Párbeszéd a sorssal, 1962; Változatok hegedűre, 1967) mellett többnyire szórakoztató regényekben mutatott rá az emberi együttélés apró konfliktusaira. Keresztben az úton (1971) című kötet novellái az 50-es évek értelmiségi életének és társadalmi gondjainak hiteles képét adják. Regények sorában dolgozta fel családja történetét: Az utolsó hullám (1973), Táguló múlt (1975), A szerencse mostohafia (1976), Hullámtörők (1978), Béklyók és barátok (1979), Árnyak az alagútban (1981), Egy házasság előtörténete (1982), Emberi környezet (1986), valamint Egy potenciavadász följegyzései az összeomlás után (1989); ezek teljesítették ki sajátos regényformáját, ez legnagyobb írói vállalkozása. Érdekes képekben világított rá a magyar szellemi élet alakulására, bírálta ennek az életnek torzulásait, a hazai értelmiség mulasztásait és megalkuvásait. Válogatott elbeszéléseit Arcok napfényben (1967) és Változó felhőzet (1977) címmel jelentette meg. Esszéiben és tanulmányaiban Babits Mihályról, Karinthy Frigyesről, Halász Gáborról, Szerb Antalról, Stendhalról és Pirandellóról, továbbá a francia filozófiai magatartásról és a magyar prózairodalom jellegzetességeiről adott képet. Az irodalmi művekben testet öltő gondolkodást elemezte, elbeszélő irodalmunk sajátos természetére hívta fel a figyelmet; véleménye szerint irodalmunknak cselekvésre képtelen hősöket kell ábrázolnia, ezért nem a cselekményességben, hanem az elemzésben találhatja meg feladatát. Ugyanakkor bírálta a magyar prózában ható ösztönösséget. Tanulmányait Az értelem dicsérete (1948), Legendák nyomában (1959), Utazás a valóság körül (1969), Eretnek esszék (1984) és A beton virágai (1988) című köteteiben adta ki. Nyelvészeti cikkeiben és jegyzeteiben a köznyelvben tapasztalható apró torzulások ellen lépett fel (Négy-öt magyar összehajol, 1976; Herder árnyékában, 1979). Mint műfordító francia, olasz és angol műveket, így Voltaire Anatole France, Casanova, Bontempelli, Beckett és O’Casey munkáit tolmácsolta magyarul.

OSZK MEK – Irodalmi Szerkesztőség (Pomogáts Béla szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)