ERDÉLYI József ; családi nevén Árgyelán (Újbátorpuszta, 1896. december 30. – Budapest, 1978. október 4.): költő, író.

Apja román, anyja magyar volt. Nagyszalontán, Déván, Mezőtúron tanult, 1913-ban írta első verseit; az Új Idők és A Hét szerkesztője elutasította őket. 1915-ben hadiérettségit tett, az orosz frontra került. 1916-ban a Kolozsvári Szemle közölte első verseit. 1918-ban a debreceni egyetem jogi karára iratkozott, 1919-ben a Vörös Hadseregben, Lévánál a csehek ellen harcolt, a kommün bukása után karhatalmi, majd egyetemi zászlóaljban szolgált. 1920-ban mint katonaszökevény a Margit körúti fogházba került; leszerelték. Íróként próbált érvényesülni, nagy szegénységben élt. Gyalog járta be az országot. 1921-ben titokban szülőföldjére is ellátogatott; a román határőrség elfogta, Fogaras várába internálták, hónapok múltán tért haza. A jobboldali fajvédő sajtóval került kapcsolatba, a Szózat közölte verseit, később a Nyugat munkatársa lett. Ibolyalevél című első kötete 1922-ben Szabó Dezső ajánlásával jelent meg; népies hangjával nagy feltűnést keltett. Újra átszökött a határon, Csíkba, Gyimesbe, Moldovába látogatott. 1925-ben Pápán telepedett le, 1928–1939 között Pilisszántón lakott. 1931-ben három hónapot töltött Párizsban. Baloldali lapokkal, a Népszavával, a Korunkkal, a Gondolattal került kapcsolatba. 1934-ben részt vett a népi írók debreceni bemutatkozásán, a népi táborban találta meg helyét, a Válasz munkatársa lett. 1937-ben Hörcsög című verse miatt izgatás vádjával két hónapi fölfüggesztett fogházbüntetésre ítélték. Lovaspóló a Vérmezőn című verse miatt ismét bíróság elé állították, de fölmentették. 1938-ban elkobozták Fehér torony című kötetét. 1939-ben Budapestre költözött. 1940-ben megalapította a Tücsök című írói és művészi szövetkezetet. 1937-ben a nyilas Virradatban jelentette meg Solymosi Eszter vére című antiszemita versét. Belépett a Nemzeti Front nevű kisebb szélsőjobboldali pártba. 1944-ben Nyugatra menekült, visszatérve Romániában bujkált, 1947-ben önként jelentkezett, háromévi börtönre ítélték. 1954-ben a Csillag közölte verseit, és kiadták Visszatérés című kötetét. Baumgarten-díjas (1929, 1931).

A költői népiesség hagyományait újította fel, Petőfi példájához tért vissza, a népdalok egyszerűségét, könnyed verselését, világos szóképeit követte, a hagyományos formát azonban modernebb érzékenységgel töltötte meg. Versei mitologikus szemlélettel közelednek a világhoz, érzékletes képekben teremtenek kapcsolatot az emberi érzelmek, indulatok és a természet jelenségei között. Testvéri érzéssel vegyült el a természetben és a szegények világában, a közéletben viszont lázadóként lépett fel, a nyomorba süllyedt paraszti tömegek keserűségét és vágyait szólaltatta meg. Verseiben válságos lélek forrong, az otthontalanság érzése jelenik meg. A barátságtalan nagyvárosi környezet elől a falusi kisvilágba, a természetbe, a gyermekkor emlékeihez menekült. Lázadó indulata és magányossága alakította ki romantikus költői öntudatát, az elnyomott nép szószólójaként lépett fel, szellemi vezető kívánt lenni, s mindez időnként a költői küldetés mitizálásával és az önértékelés zavaraival járt együtt. A 30-as években erősödtek lázadó indulatai, Cölöpverők, Csatorna, Fekete Kőrös című epikusan színezett összegző költeményeiben a falusi szegénység nehéz sorsára hívta fel a figyelmet. Találkozás Lőrinc pappal, Magyar család című verseiben pedig már a nép és az ország pusztulásának rémképeit festette. Szociális követeléseknek adnak hangot A zenélő kecske és Obsitos című verses meséi is. A korábbi dalformától részben eltávolodva epikus jellegű költeményekben számolt be személyes sorsának alakulásáról és nyomasztó közéleti tapasztalatairól: Nyári rapszódia című versében a hitlerizmus hazai térhódítása ellen emelt szót, Őszi rapszódiájában pedig a közelgő háborúra figyelmeztetett. Bolond Istók című elbeszélő költeményében, klasszikus példák vonzásában adott számot ifjúkori hányattatásairól. Eb ura fakó (1938) és Árdeli szép hold (1939) című könyveiben romantikus: inkább költői, mint tudományos nyelvészeti jegyzeteit tette közzé. Szószármaztatási ötleteit költői regékként is feldolgozta Halevők és Nióbe (1941) című műveiben. A harmadik fiú (1942) és Fegyvertelen (1942) című önéletrajzi munkáiban gyermek- és ifjúkorára tekintett vissza. Kényszerű visszavonulása után önkritikusan ítélte meg politikai múltját. Kései költészete ezeknek az emlékeknek nosztalgikus bemutatásában és a természet bensőséges költői ábrázolásában bontakozott ki.

OSZK MEK – Irodalmi Szerkesztőség (Pomogáts Béla szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)