KOMLÓS Aladár ; családi nevén Kredens (Alsósztregova, 1892. december 10. – Budapest, 1980. június 22.): író, költő, irodalomtörténész.

Palotai Erzsi férje. Komlós Aladár korai gyermekkorát Ipolytarnócon töltötte, 1899-ben családjával Losoncra költözött, az ottani gimnáziumban tanult. Tanára, Bodor Aladár megismertette Ady költészetével. Begyáts Lászlóval és Darvas Jánossal 1910-ben megjelentette a Bontakozó szárnyak című verseskötetet. 1910-től a budapesti egyetem magyar-latin szakán tanult, 1918-ban tanári vizsgát tett. A Galilei-kör tagja volt. Az 1. világháborúban megsebesült, 1918-ban olasz hadifogságba került. 1919 őszén visszatért Losoncra, majd néhány hónapig Kassán volt tanár. Egy cikke miatt a szlovák hatóságok elbocsátották állásából. Bécsbe költözött, a Bécsi Magyar Újság munkatársa lett, a Tűz című pozsonyi folyóiratban, az Újság Márai Sándor szerkesztette vasárnapi mellékletében, majd a Nyugatban és a Korunkban jelentek meg versei, bírálatai és tanulmányai. 1921-ben közreadta Voltam poéta én is című verseskötetét. Budapestre költözött, a zsidógimnáziumban tanár és irodalomkritikus lett. 1937-ben a csehszlovákiai Magyar Nap című baloldali újságnak adott nyilatkozata miatt a kormánypárti sajtó hajszát indított ellene, két esztendőre felfüggesztették állásából. A 2. világháború végén Bergen-Belsenbe deportálták, majd Svájcba került. 1945 őszén hazatérve jutott tudomására, hogy kéziratai elpusztultak. 1946-ban egyetemi magántanár lett a budapesti bölcsészkaron. 1950-ben elmozdították az egyetemről, középiskolában tanított. 1956-ban az MTA Irodalomtörténeti Intézetének munkatársa, majd osztályvezetője lett. Az irodalomtudomány doktora (1954); Állami díjas (1973). 1962-ben nyugalomba vonult.
Költőként kezdte pályáját, a „nyugatosok” tanítványa, majd Walt Whitman hatására szabad verseket írt. A háborús években a lövészárkok poklában élő katonák szenvedéseit fejezte ki, későbbi verseiben az ifjúság iránt érzett nosztalgia és az emberi lét vigasztalanságának szomorúsága van jelen. 1931-ben A néma őrült arca, 1941-ben Himnusz a mosolyhoz címmel adta közre versesköteteit. Római kaland (1933) című regénye Augustus császár korában játszódik, első díjat nyert az Athenaeum regénypályázatán. Néro és a VII/A (1935) című regénye finom lélektani érzékkel ábrázolja a harmincas évek iskolai életét. A húszas és harmincas évek legtermékenyebb irodalomkritikusai közé tartozott. Első nagyobb tanulmánya, a Nyugatban 1925-ben megjelent Örök dolgok felé a tiszta irodalom mellett, más tanulmányaiban a „nyugatos” elvek fenntartása mellett, az izmusok ellen érvel. A Nyugat 1925-ben meghirdetett tanulmánypályázatán Ady Endre című pályaműve nyerte el a harmadik díjat. A második díjas Kardos László Karinthy Frigyes című tanulmánya volt, az első díjat nem adták ki.

Az új magyar líra (1928) című munkájában a Nyugat első nemzedékének költőegyéniségeit mutatta be, Írók és elvek (1937) című kötetében a kor irodalmi áramlatait vizsgálta. A negyvenes évektől az irodalomtörténet-írás iránt érdeklődött: monografikus képet adott Vajda János, Reviczky Gyula és Komjáthy Jenő munkásságáról, feldolgozta a 19. század második felének ellenzéki irodalmi mozgalmait és a magyar „szocialisztikus” líra kezdeteit. A magyar költészet Petőfitől Adyig (1959) című összefoglalásában fél évszázad magyar líratörténetét rajzolta meg. Gyulaitól a marxista kritikáig (1966) című munkájában a 19. század második felének magyar kritikatörténetét írta meg. Eszménye az európai értékeket és igényeket képviselő nemzeti irodalom; előadásmódja élményszerű, a magyar esszéírás hagyományait követi. Ezeket az írásait Tegnap és ma (1956), Táguló irodalom (1969), Vereckétől Dévényig (1972), Költészet és bírálat (1973) és Kritikus számadás (1977) című köteteiben gyűjtötte össze.

OSZK MEK – Irodalmi Szerkesztőség (Pomogáts Béla szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)