ILLYÉS Gyula (Felsőrácegrespuszta, 1902. november 2. – Budapest, 1983. április 15.): író, költő, műfordító, szerkesztő.
1916-ban, szülei különválása után, anyjával Budapestre költözött. 1920. december 22-én jelent meg első verse név nélkül a Népszavában. 1921 őszétől a budapesti egyetem magyar-francia szakos hallgatója volt. 1918–19-ben részt vett a baloldali diák- és ifjúmunkás-mozgalomban, várható letartóztatása elől 1921 végén emigrált, tavasszal Párizsba érkezett. Alkalmi állások után könyvkötőműhelyben dolgozott. Részt vett az emigráns magyarok szakszervezete és különféle munkásmozgalmi művelődési körök munkájában. Egy ideig a Sorbonne hallgatója volt. Megismerkedett a francia avantgárd vezető művészeivel, többükkel életre szóló barátságot kötött. 1923-ban első cikkeit, fordításait az Ék és a Ma közölte. 1926-ban amnesztia nyomán hazatért. Fő fóruma a Kassák által szerkesztett Dokumentum, majd a Munka lett. 1927. november 16-án megjelent első kritikai írása a Nyugatban; 1928-tól már költőként is rendszeresen jelen volt. 1934-ben az első írókongresszusra való meghívás alapján hosszabb utazást tett a Szovjetunióban. 1934-től a Válasz munkatársa is volt. 1937-ben a Márciusi Front egyik alapítója.
1937-től Babits Mihály és Gellért Oszkár mellett Schöpflin Aladárral a Nyugat társszerkesztője. Babits betegségének elhatalmasodtával az ő szerkesztői munkáját is Illyés végzi, Babits halála után, 1941-ben pedig a Nyugat örökébe lépő Magyar Csillag szerkesztője.
1939-ben feleségül vette Kozmutza Flórát. 1945-ben nemzetgyűlési, majd rövid ideig országgyűlési képviselő. 1946-ig a Nemzeti Parasztpárt egyik vezetője. 1946–1949 között a Válasz szerkesztője. 1946-tól visszavonult a közélettől (1956. október 31-én beválasztották a Petőfi Párt Irányító Testületébe). Élete utolsó évtizedeiben munkásságáért sorra jutalmazták hazai és külföldi kitüntetésekkel. 1945–1949 között az MTA tagja volt; tagságát 1989-ben állították vissza. Lírája az avantgárd igézetében indul, de – főleg expresszionista és szürrealista – kifejezésmódja gyakran ötvöződik tárgyias elemekkel is. Meghatározó élménye a táj, „ősei hona”, a „százados szelíd szegénység” sorsvállalása, "testvér összetartásra" nevelő ereje, a kétkézi munka teremtő hatalma, történelmi múltunk intelme, a „bitorolt föld” és „Dózsa György sercegő bőrének” emléke. A 30-as évek elejétől költészetének legerőteljesebb vonulata sajátos lírai realizmusa: verseiben a tárgyak és személyek legtöbbször eredeti funkcióikban, összefüggéseikben, eredeti cselekvésekkel, valóságos térben és időben jelennek meg; a vers minden atomja a valóság logikája szerint kapcsolódik egymáshoz, s áll össze. A súlyos társadalmi bajok, a „nem menekülhetsz” közösségi küldetéstudata és irodalmunk hagyományai együttesen késztették az avantgárdtól elfordulva a tárgyiasan életközeli líra művelésére. Ugyanez vezette a költői epika megújításában. Egymást követő elbeszélő költeményeiben (Három öreg, 1931; Ifjúság, 1932; Hősökről beszélek, 1933) a gyermek- és ifjúkori emlékek idézése, az idill és tragikum egysége összetettségében is reménykedő forradalmi jövőképet ad. Ars poéticája valósul meg prózai írásaiban is. A Puszták népe (1936) az irodalmunkból addig hiányzó „népréteg lelkületét” és életét ábrázolja szociográfiai, önéletrajzi és szépirodalmi elemek művészi összeszövésével. A Petőfi (1936) a mindenekfölött vállalt költőelőd életének és munkásságának, a forradalmárlét szépségeinek és veszélyeinek elemzése. Háborús évekbeli egyéb munkásságával is a széles nemzeti összefogás megteremtésére törekszik legalább a szellemi ellenállás szintjén. A háború utáni újjáépítéssel és társadalmi átalakítással eleinte konkrét mozzanatokban is azonosul (Megy az eke; Amikor a Szabadság-hídra a középső részt fölszerelték). 1946-ban filozófiai igényű gondolatisággal vet számot a történelmi haladás törvényeivel, s tesz hitet mellette még akkor is, ha ez szükségképpen áldozatokkal jár, mert „nincs visszafelé út” (A reformáció genfi emlékműve előtt). Ekkor fejezte be a háború éveiben elkezdett Hunok Párisban (1946) című regényét. Az évek teltével csalódottan látta, hogy a szocializmust ígérő hatalom kirekesztette a népet az országformálásból (Egy mondat a zsarnokságról [1950], 1956). Lírai kötete hosszú évekig nem jelent meg, más műfajokban az egyszerű dolgos emberek, a hétköznapi munka nemzetfenntartó erejéről szólt (Két kéz, 1950), és különféle áttételekkel azt az alapigazságot fogalmazta meg, hogy "semmiféle szabadság nincs a nép közvetlen részvétele nélkül". Drámaírói munkássága az 50-es években kezdett kiteljesedni, mindenekelőtt a nemzeti történelmi önvizsgálat drámatípusával (Ozorai példa, 1952, Fáklyaláng, 1953). A nehéz évek művészileg serkentők voltak: a Kézfogások (1956) nagy versek sora, köztük a nép megszólalási jogát elementáris erővel hirdető Bartókkal. Az Új versek (1961) az öregedés, a visszatekintő számvetés és a halállal való szembenézés tárgyköreit hozza. A Dőlt vitorla (1965) verseitől a tárgyiasság még jobban átitatódik filozofikummal, a képzettársítások nagyobb ívűek. Gyorsan sorjázó drámáinak egyik vonulata változatlanul a nemzeti történelmi sorsfordulók tanulságait kutatja (Dózsa György, 1956; Különc, 1963; Malom a Séden, 1963); a másik a historikus keretben a múlt és a jelen fájó tanulságai nyomán a hatalom és erkölcs viszonyát vizsgálja (Kegyenc, 1963; Tiszták, 1971); jelentős írói tette a népi komédia megújítása és továbbfejlesztése: a komikumba egyre több bölcseleti mondandót sűrít (Tűvétevők, 1953; Bolhabál, 1966; Bölcsek a fán, 1972; Bál a pusztán, 1972; Homokzsák, 1979). A szépprózában szintén a folytatva megújulás útját járta mindvégig. Kháron ladikján (1969) című esszéregénye műfajilag is eredeti, mély és bátor szembenézés azzal az ellentmondással, hogy „életünk öröklét igényű” a mulandóságban is. Az Ebéd a kastélyban (1962), a Beatrice apródjai (1979) és a befejezetlenül maradt A Szentlélek karavánja (1987) regénysorában vissza-visszatér, új élményrétegeket is bevonva, önéletrajzi műveinek világához. Szépirodalmi munkássága mellett élete végéig jelentősek más műfajokban való megszólalásai: esszéi, tanulmányai, naplójegyzetei, interjúi és műfordításai, népmese-feldolgozásai is.
OSZK MEK – Irodalmi Szerkesztőség (Vörös László szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, Akadémiai Kiadó, 2000)
|
|